Ne szidjatok soha engem, én a szidást nem érdemlem, nem tudok más lenni.
Mert akinek a szíve fáj, hajnalban is mulatni jár: nem lesz abból semmi.
Szeretem a magyar zenét, az italból sosem elég,
rohanok a végső sötét elmúlás elébe.
Éjszakáról éjszakára azt húzatom a csárdába: „vége van már vége.”
Akkor sirassatok engem, majd amikor a szívemben nem szólnak már a nóták.
Oly kopár lesz, oly kietlen, mint egy sivár őszi kertben a hervadó rózsák.
Hadd menjek én feledőbe, vigyetek a temetőbe,
véssétek egy szürke kőbe ezt a kevés pár sort:
„Élt egyszer egy koldusszegény, dalos ajkú nótás legény, kár volt érte, kár volt.”