Nem zavarom életedet, az utadból messze megyek, elbúcsúzom csendben.
Tőled többet mit is várnék, álomkergetővé válnék, sírna csak a lelkem.
Mit ér az a bús szerelem, ami nékem csak gyötrelem, néked pedig rabság?
A te szíved másért dobog, az enyém meg érted zokog, remények elhagyták.
Elmegyek, hogy boldog lehess, más karjában kacagj, nevess: ezt kívánom néked.
Az életed vidám legyen, ne törődj, hogy mi lesz velem, nem halok meg érted…
Elaltatom bús szívemet, tagadja, hogy téged szeret, s álmodjon sok szépet:
Virágos kert közepében, piros rózsa nyílik nékem, s újra tavasz ébred.