Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával él egy öreg cigány.
Vén öregember, nótája nem kell, nem kell a nótája senkinek se már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága, kis galamb vígan turbékol a fán.
Ősz feje kábult, a szíve kitágul, párjához így szól az öreg cigány:
Hol van a hegedűm, párom? Tavasszal minden vidám,
Városba elmegyek máma, én, az öreg cigány.
Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány.
És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű,
Alig bír járni, lábain állni, szívében mégis ott él a derű.
Városba érve, fáradtan lép be, egy csillogó fényes terem ajtaján,
Vére fellobban, a szíve megdobban, s középre tipeg az öreg cigány.
Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek-e még?
Könyörgöm, de sokat húztam valaha, réges-rég.
Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány.
Csend lett egy percig, így szólt az egyik: jó uraim, ma mulatunk, ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót látni szeretném: repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért, kint van az ember, kész a hatás!
Jó öreg párja már halva találja, s beszól az ajtón: urak, jó mulatást.
Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány,
Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán.
Öreg, vén anyóka sírját virággal díszíti már,
Vadgalamb sírva dalolja: élt egyszer egy cigány, öreg cigány, a vén cigány.